Freud szelleme Jung Vörös könyvében | Narancsik Gabriella

Jung közelmúltban publikált legendás Vörös könyve (Jung, 2009), mely a Freudtól való elválás idején elkezdett „önanalitikus kísérletének” egyik dokumentuma, új megvilágításba helyezheti a Freud-Jung kapcsolatról kialakított nézeteket. Shamdasani, a Vörös könyv kiadásának előkészítője, meglehet, némi elfogultsággal, úgy jellemezte, mint a pszichológiatörténet egyik legnagyobb hatású, eddig kiadatlan és ismeretlen munkáját. Az idős Jung életrajzában erről az időszakról a következőt írja: „Ma elmondhatom: soha nem távolodtam el kezdeti élményeimtől. Minden munkám, minden, ami szellemi alkotásom, a kezdeti imaginációkból és álmokból származik. Amit később életem során tettem, az már bennük foglaltatik, még ha csak emóciók és képek formájában is. A tudomány kínálta az eszközt és az egyetlen lehetőséget, hogy a kezdeti zűrzavarból kikászálódjam. Különben hozzám tapadt volna az anyag, akár a bojtorján vagy a hínár” (Jung, 1987, 236.). Ehhez fogható jelentőségű új forrásanyag csak a szintén hosszú várakozás után kiadott Freud-Jung levelezés, ill. a kalandos körülmények között felbukkant Jung-Spielrein levélváltás volt. Tanulmányomban elsősorban a Freud-Jung kapcsolat néhány vitatott kérdéséhez kapcsolódom, elsősorban a Freud-Jung levelezésre és a Vörös könyv anyagára támaszkodva. A fókuszban a történet utolsó epizódja, a szakítás időszaka áll, kitekintve egészen 1921-ig, a Pszichológiai típusok megjelenéséig.

Shamdasani megkérdőjelezi a Freud-Jung szakításról kialakult többé-kevésbé konszenzuális elképzelést.  A Vörös könyv megjelenése kapcsán adott interjúkban arra a kérdésre, hogy vajon Jung mentális krízise, melyhez a Vörös könyvben közreadott ún. aktív imaginációi kapcsolódnak, mennyiben következménye a Freuddal való kapcsolata megszakadásának, csupán a két esemény időbeli egybeesését konstatálja, a szakítás lélektani szerepét pedig egészében hangsúlytalanul kezeli (Harris, 2010, Casament, 2010).^[1] Shamdasani állásfoglalásának fokozott jelentőséget ad, hogy a kortárs Jung-kutatás egyik meghatározó alakjáról van szó, akinek szabad betekintése van a még kiadatlan Jung-hagyatékba. A következőkben, Shamdasani felvetését szem előtt tartva, arra a kérdésre keresek választ, vajon a Vörös könyv alapján a korábbihoz képest pontosabban rekonstruálható szakítás-történet, ill. a Vörös könyv-be lejegyzett imaginációk dinamikáját figyelembe véve a Freuddal való kapcsolat egzisztenciális élménye tematizálódik-e Jung önanalízise, illetve az önanalízissel szoros kapcsolatot mutató elméletképzése során.^[2]

---

„Egy világ tárult ott fel…”

Mielőtt tulajdonképpeni tárgyunkra rátérnénk, a követhetőség kedvéért érdemes a Freud-Jung történet előzményeit is főbb vonalaiban felidézni.

Jung és Freud kapcsolata 1906-ban kezdődött, és 1914-ben ért véget, keserű sértettséggel. Noha a veszteség érzelmi jelentőségét, ahogy a másik intellektuális szerepét is majd mindketten igyekeznek kisebbíteni, utóhatása munkásságukban jól megragadható. Ámbár Freud esetében ismétlődő minta volt, hogy baráti kapcsolatainak hirtelen, engesztelhetetlenül véget vetett, ha a korábban idealizált bizalmasával ellentétei támadtak (Breuer, Fliess, Adler, Stekel), kétségtelenül Jung „pszichoanalízisből való ’kivonulása’ volt a legfájdalmasabb Freud számára, mert Freud valamennyi tanítványa közül Jungé volt a legjelentősebb intellektuális szerep” (Roazen, 1979, 235.).

Egyik közös páciensük megjegyezte, hogy „nehéz lenne még két annyira különböző embert elképzelni, mint Freud és Jung ” (uo. 20.). Hogy megértsük, különböző intellektuális alkatuk ellenére, hogyan fejlődött mégis szoros érzelmi és munkakapcsolat közöttük, érdemes felidézni a találkozás sajátos körülményeit.

Jung 1900-tól a zürichi egyetemi klinika, a Burghölzli segédorvosa, majd főorvosa volt. A Bürghölzli a skizofrénia nemzetközi hírű szaktekintélye, Eugen Bleuler direktorsága alatt Európa egyik vezető pszichiátriai intézményének számított, igazi kozmopolita centrum volt, ahol nagy súlyt fektettek a kutató munkára. Az alig 30 éves Jung már nemzetközi hírnévre tett szert szóasszociációs kísérletei révén, mely a pszichoterápiás gyakorlat tudományos alapokra helyezésével kecsegtetett. Adolf Meyer, a korabeli pszichiátria egyik vezető alakja Jung és munkatársai munkáját „az utóbbi évben a pszichopatológiához való legjelentősebb hozzájárulásnak” értékelte. (id. Shamdasani, 2012, ix.) Tudományos eredményei elismeréseként magántanárként saját elképzeléseit hirdethette a zürichi egyetem katedrájáról.

Az akkor 50-es évei elején járó Freud, habár munkássága szélesebb körben kezdett ismertté válni (az 1900-ban megjelent Álomfejtés-ből az első hat év alatt pusztán 351 példány fogyott el), akadémikus körökben nem talált visszhangra, ami elsősorban abból adódott, hogy ragaszkodott a szexualitás kizárólagos kóroki szerepéhez. Ugyan a szerda esti egyetemi előadásait, ahogy Jungnak büszkén beszámolt róla, 40 lelkes diák látogatta, 1906-ban csupán egy szűk, ámbár elhivatott tanítványi kört tudhatott magáénak.

Freud írásai közül az első, ami Jung kezébe került, az Álomfejtés volt, melyről Bleuler megbízásából recenziót írt. Ugyan ezt követően munkáiban szórványosan utal Freud és Breuer elméletére, akkor nem tett rá nagyobb hatást. Majd 1903-ban újra előveszi, és akkor – több év klinikai tapasztalattal a háta mögött – ráébred, hogy az asszociációs kísérletei során feltárt komplexusok kialakulása jól leírható Freud elfojtás koncepciójával. Ezt követően a tudományos fórumokon kiáll az akkoriban persona non grata-nak számító Freud mellett, annak ellenére, hogy figyelmeztetik, hogy ezzel akadémiai pályafutását veszélyezteti (Jung, 1987, 186.).

1906 tavaszán elküldi számára a Diagnosztikus asszociációs tanulmányok c. munkáját, melynek lezáró fejezetében (Pszichoanalízis és asszociációs kísérletek) a freudi pszichoterápiás módszer alkalmazhatóságát bizonyítja. Elképzelhető, hogy a bécsi elszigeteltségétől szenvedő Freud milyen örömmel fogadta a fiatal kolléga közeledését. Freud később az eseményt úgy értékeli, hogy „ezzel megépült az első híd, mely a kísérleti lélektant a pszichoanalízissel összekötötte” (Freud, 1989, 107.).  Fontos kiemelni, hogy Jung kezdetektől egyértelműen hangot ad fenntartásainak is. A dementia praecox (skizofrénia) kóroktanáról 1907-ben megjelent monográfiája előszavában például elismerően nyilatkozik Freud „zseniális elgondolásairól”, „melyeknek sokat köszönhet”, azonban hozzáfűzi: „Az igazságosság Freud-dal szemben nem jelenti azt, hogy feltétel nélkül alávetjük magunkat egy dogmának, mint attól sokan félnek… Ha például elismerem az álmokat és a hisztériát jellemző komplexusmechanizmusokat, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy a fiatalkori szexuális traumát is olyan kizárólagos jelentőségűnek tekintem, mint ezt szemmel láthatóan Freud teszi; éppolyan kevéssé azt, hogy a szexualitást olyan meghatározóan előtérbe állítom… Ami a freudi terápiát illeti, az a legjobb esetben is az egyike a lehetséges módszereknek, és talán nem mindig azt kínálja, amit elméletileg várnánk tőle” (Jung, 2015, 11-12.).

Jung számára, akit a korabeli pszichiátria leíró, diagnózis hangsúlyú gyakorlatával szemben, mindenekelőtt az érdekelt, „mi is történik az emberek lelkében”, Freud „valóságos megváltás volt”, mert a tünetek egyéni jellegére magyarázatot adott (Jung, 2006, 265.). Jung elsősorban Freud „pszichológia nézőpontját” értékelte, a szexualitás elméletét ugyan érdekes, de még bizonyítandó felvetésnek tartotta (Freud/Jung, 1974, 4.).^[3] Mint köztudomású, Freud éppen ellentétesen gondolkodott. Hogy évekig a teoretikus különbségeiknél fontosabb volt a személyes jó viszony megőrzése, és a közös cél, egy új, tudományos alapokon nyugvó pszichológia és pszichoterápia kidolgozása, annak több oka is lehetett.

Egyfelől Freud eleve megengedőbb volt Junggal szemben, mert fontos volt számára, mint szövetséges. Berlini tanítványát, a Jungra különösen féltékeny Abrahamot, aki gyanakodva tekintett Jung fenntartásaira, majd arra kéri, hogy legyen elnézőbb vele, mert „szinte azt mondanám, csak az ő (Jung) színrelépésének köszönhető, hogy a pszichoanalízis megmenekült attól a veszélytől, hogy zsidó nemzeti ügy legyen” (id. Bair, 2003, 133.). Freud remélte, hogy majd „az idő múlásával közelebb kerül az ő álláspontjához, mint lehetségesnek gondolná” (Freud/Jung, 1974, 5.). Jung pedig a maga részéről átmenetileg félretette a fenntartásait, mert ahogy 1907-ben egyik kollégájának írja, „nem tudjuk [Freudot] megkérdőjelezni, mert túlságosan is keveset tudunk…. Ezért elhatároztam, hogy nem fogom kiigazítani vagy opponálni Freudot. Egyszerűen félreteszem azt, amit nem értek, és mondjuk kérdőjelet rakok mellé” (id. Shamdasani, 2012, xi.).

Az első személyes találkozásra 1907-ben, Bécsben kerül sor. Jung visszaemlékezése szerint tizenhárom órán át beszélgettek jóformán szünet nélkül. Amikor 1953-ban Kurt Eissler a Freud archívum számára interjút készített az idős Junggal, fél évszázad távlatából is érezhető megindultsággal emlékezik vissza:  “Egy világ tárult ott fel… A születésnél már minden ott van. Az idő nem létezik. Az idő megszűnik. Ez az, amit ilyenkor felismerünk. Ezek azok a pillanatok, melyek teljességgel időtlenek… Igen, valóban intenzív találkozás volt. Milyen mélysége volt! Istenem, ha csak képes lett volna túllépni önmagán! De ott volt az a neurotikus dolog. Ha ezen túl tudott volna jutni, csak ezen, őrültség lett volna bármi másra vágyni, mint vele dolgozni.” (Bair, 2003, 117.) A két férfi között rövid időn belül szoros érzelmi kapcsolat alakult ki, melyet sokáig kölcsönös idealizálás jellemzett. Freud felismerte Jungban a kivételes tehetségű tanítványt és utódot, akitől azt várta, hogy „alátámassza a feltevéseit” – ahogy már első levelében írja (Freud/Jung, 1974, 3.)  –, és akinek a támogatásától azt remélte, hogy pszichoanalízise végre hangot kaphat szélesebb tudományos körökben. „El kell ismernem, ha egy olyan munka, mint az öné, vagy Bleuler-é megjelenik, hatalmas és számomra nélkülözhetetlen kielégülést okoz, tudván, hogy egy élet nehéz munkája nem volt hiábavaló” – írja Jungnak 1907-ben.

Jung a maga részéről Freudban megtalálni véli a vágyott mentort és atyai barátot, akivel fenntartások nélkül eszmét cserélhet, bátorítást és támogatást kaphat tudományos kutatásaihoz. Freud kezdeményezésével, a levelezésükben hamarosan feltűnik a mester/apa – legkedvesebb tanítvány/utód szereposztás, mely azután jellemzően fennmarad. Már az első személyes találkozást követően Freud Jungot képletesen kinevezi örökösének, s ezt az elkövetkező évek során több alkalommal nyilvánosan is megerősíti. „…Önnek köszönhetően reménytelivé vált számomra a jövő –írja levelében Jungnak –, mert felismertem, hogy másokhoz hasonlóan én is lecserélhető vagyok, és most, hogy megismertem, tudom, hogy senki másban nem bízhatok jobban, mint Önben, hogy folytatja és befejezi a munkámat. Biztos vagyok abban, hogy nem fogja elhagyni a munkát, mert már elég mélyre hatolt benne, és láthatja, milyen izgalmas, messzire tekintő, és milyen szép is a mi témánk…” (Freud/Jung, 27.). Jung pedig megvallja, hogy Freud „óriási benyomást tett rá” és azt reméli, hogy Freud „céljaiért való munkálkodása majd bizonyítja mélységes háláját és tiszteletét.” (uo. 26.) Mindazonáltal már a kapcsolatuk első jelenetében színre lép az a bizonyos „neurotikus dolog”, mely mintegy előrevetíti az elkövetkezendőket. Bienswanger idézi fel a visszaemlékezéseiben, hogy Freud Jung egyik álma kapcsán ellene irányuló halálkívánságot vél felfedezni. (vö. Roazen, 1975, 254.). Látni fogjuk, hogy Freud önanalízisére alapozott Ödipusz mítosza, miszerint a fiúgyerekek szükségszerűen az apa félreállítására törekednek, mennyire determinálja majd kapcsolatát a tanítványaival.

Jung jórészt beváltotta Freud reményeit. Lényegesen hozzájárult a pszichoanalitikus tanok nemzetközi elismeréséhez, és többek között Jung „misszionárius” tevékenységének köszönhetően ez idő alatt válik a társaság nemzetközi hálózattá. 1909-ben megjelenik az első pszichoanalitikus folyóirat, a Jarhbuch, melynek főszerkesztője Jung, kiadója Freud és Bleuler lesz, majd 1910-ben megalakult a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság, melynek első elnöke szintén Jung lesz. A Burghölzli, Bleuler támogatásával, a pszichoanalízis valóságos toborzó központjává alakult. „Mai követőim és munkatársaim legtöbbje Zürichen át került hozzám…” – írja majd Freud  A pszichoanalitikai mozgalom története c. tanulmányában –, mert a periférikus Béccsel szemben „az élénk szellemi életet élő Svájcba a legjelentősebb nemzetek képviselői sereglenek egybe; az itt keletkezett fertőzési gócnak a lelki járvány – ahogy Hoche [freiburgi pszichiátria professzor] elnevezte – elterjedése szempontjából különös fontosságúvá kellett válnia.” (Freud, 1989, 107.)

Több minden utal arra, hogy a történet 1909-ben, a közös amerikai utazás során éri el csúcspontját, és ez az időszak egyben a nézeteltérések karakteresebbé válásának kezdete is (nem érdektelen, hogy ekkor töltik el egymással a leghosszabb időt). Jung maga is úgy nyilatkozik, „az 1909-es év döntő éve lett kapcsolatunknak” (Jung, 1987, 194.). Ez az az időszak, amikor Freud saját mítoszának féltékeny, a félreállításától tartó apa figuráját ténylegesen színre viszi. Az utazást megelőző együttlétük során Brémában történik, hogy Jung jelenlétében Freud elájul (az eset később megismétlődik), melyet újfent Jungnak tulajdonított halálkívánsággal hoz összefüggésbe, majd a hajóúton hasonló gondolata támad Jung egyik álma kapcsán. Ismeretes, hogy mind Freud, mind Jung saját tudományos eredményei elismeréseként meghívást kaptak a Clark Egyetemre. Alexander (1990) felvetése, hogy a Jungot ért elismerés Freudban felébreszthette az „ödipális apa” félelmét a félreállítástól, valószínűnek tűnik. Egyúttal Jung is kezd más szemmel nézni Freudra. Jelképesnek tekinti azt a jelenetet, amikor Freud visszautasítja a saját álma értelmezésére szolgáló asszociációkat azzal, hogy nem kockáztathatja tekintélyét. „Abban a pillanatban azonban már el is veszítette”, amikor „a személyes tekintélyt az igazság fölébe helyezte”, kommentálja az esetet Jung (Jung, 1987, 197.).  Úgy látja, Freud az autoritást helyezi a megértés elébe, és ezzel szembekerül saját elveivel, „a legteljesebb pszichoanalitikus őszinteséggel”.

A teoretikus különbségek kiéleződéséhez alapvetően hozzájárul, hogy Jung növekvő klinikai tapasztalataival továbbra sem tudja összeegyeztetni Freud kizárólagos szexualitás elméletét, különösképp a pszichózisok kóroktanára nézve. Emellett egyre inkább úgy érzi, hogy a freudi nézőpont egysíkú, és reduktív értelmező keretén belül nem csupán a páciensei, de személyes élményeit sem tudja kellőképpen megérteni. Elkezd új értelmezési utakat keresni, ennek része, hogy visszatér korábbi érdeklődési területéhez, és antropológiai, mitológiai, szimbólumtörténeti tanulmányokba kezd (Freud/Jung, 1974). Ha Jung ez időt követő megnyilatkozásait szemügyre vesszük, az egyébként korábban is meglévő teoretikus különbségek egyre következetesebb képviselete mutatkozik, amit Freud több-kevesebb türelemmel még tolerál. Emellett a pszichoanalitikus tanok terjesztésének misszionárius heve, a mozgalommal való azonosulás, ill. az apa és örököse motívum a levelezésükben még 1912 elejéig továbbra is jelen van.

A konfliktusok 1912-ben éleződnek ki, melyhez hozzájárult az is, hogy Freud egyre inkább hajlott saját tanai kodifikálására, a neurózisok kóroktanában a szexualitás elméletét, ill. a személyiség fejlődésében kulcsfontosságúnak ítélt Ödipusz komplexus szerepét megkérdőjelezhetetlennek tekinteni. Levélváltásuk kezdetén még Freud „örömmel elfogad bármilyen kiigazítást” (uo. 3.,8.), ekkor már az övétől eltérő nézeteket a tanítványai feldolgozatlan apakomplexusával magyarázza, avagy a pszichoanalitikus igazságokkal szembeni ellenállásként értelmezi. Ennek folyománya, hogy ez idő tájt kilép a Társaságból két régi híve is, Alfred Adler, a Bécsi Pszichoanalitikus Társaság elnöke, majd Stekel 1912-ben, szintén elméleti összekülönbözések miatt. Júliusban Freud panaszkodik Jones-nak, hogy kapcsolata Junggal „feszültté vált”. Nyáron Jones a sok „elpártolás” miatt felveti a későbbi Titkos Bizottság létrehozását a freudi alapelvek védelmére. Ezt Freud örömmel fogadja, de erről Jung, a Társaság elnöke (!) már nem tud, és nem is kap benne helyet (Jones, 1983; Freud/Jung, 1974).

Az egyébként is feszült viszonyon tovább ront, amikor szeptemberben Jung újabb amerikai előadókörútján már a pszichoanalitikus tanokat saját értelmezésében népszerűsíti, a szexualitás kizárólagos jelentőségét elvetve. „Tulajdonképpen az én álláspontomat fogják hallani azokkal a vezérelvekkel kapcsolatban, melyeket tisztelt tanárom, Sigmund Freud évtizedek tapasztalatai alapján dolgozott ki. …Amikor tíz éve észrevettem, milyen hatalmas mértékben meghaladta Freud a pszichopatológiai jelenségekről, főleg az összetett lelki folyamatokról szóló tudást, elvesztettem a meggyőződésemet, hogy képes vagyok igazi kritikát megfogalmazni. …Van, aki szerint az állásfoglalásom ’hasadás’-t okoz a pszichoanalitikus mozgalomban. Az ilyen szakadások azonban csak ott jönnek létre, ahol hitről (kiemelés tőlem) van szó. A pszichoanalízisben azonban tudásról van szó, és a tudás változó megfogalmazásáról. ” – írja az előadásai előszavában. (Jung, 206, 105-106.) Jung 1912 novemberében beszámol Freudnak amerikai útja sikeréről, hogy sokakat megnyert a szexuális teória módosításával. Majd így folytatja: „Nagyon bántana, ha a módosításokat csupán önnel kapcsolatos ellenállásként értékelné. …Részemről ez nem szeszély, hanem küzdelem azért, amit igaznak tartok. Ebben a dologban nem tarthat vissza az ön iránti személyes tiszteletem. Másfelől… nem szeretném a személyes kapcsolatot megszakítani. Nem azonosítom önt egy doktrínával. …Nyilvánvalóan szeretnék baráti viszonyban maradni önnel, akinek annyi mindennel tartozom, de objektív véleményre, nem pedig neheztelésre tartok számot. Azt hiszem, ennyit megérdemlek, ha másért nem, hát érdemeimért: többet tettem a pszichoanalitikus mozgalomért, mint Rank, Stekel, Adler, stb. együttvéve” (Freud/Jung, 515-16.).

Időközben megjelenik az elmúlt évek kutatásait összegző Wandlungen und Symbole der Libido (A libidó szimbólumai és átalakulásai) című munkája második része, melynek bár eredeti célja egy univerzális tudattalan létének bizonyítása, a libidó és az incesztus funkciójának átértelmezésével már Freud rendszerének alapfeltevéseit kérdőjelezi meg. Jung is tisztában van azzal, hogy elkerülhetetlen Freuddal a konfrontáció. Jones-nak 1912 novemberében írja, hogy „Tudom, hogy Freud sose fog egyetérteni azzal, hogy változtatásokat eszközöljek az elméletében. Meg van győződve arról, hogy az ellene irányuló apakomplexusom hatása alatt gondolkodok, és ez teljes képtelenség. Összetörnék, ha már nem készültem volna fel az elkövetkezendőkre, és a kínlódással teli elmúlt évben fel nem szabadítottam volna magam az alól, hogy tekintettel legyek az apára. Ha tovább akarok haladni a tudományban, akkor a saját utamon kell járjak. Már megszűnt a barátom lenni, mikor az egész munkásságomat saját magával és a szexualitással szembeni személyes ellenállásnak tekintette. Az efféle vádakkal szemben teljesen tehetetlen vagyok. Csak azt sajnálom, hogy nem voltam képes olyan világosan kifejezni magamat, hogy Freud megérthesse.”. Nem segít a dolgon, hogy a hangsúlyokat elferdítve, az intrikus Jones beszámol Jung leveléről Freudnak (vö. Bair, 232-33.). Freud a „hűséges” tanítványainak írt helyzetjelentéseiből egyértelmű, hogy mennyire bosszantották Jung „újításai”, és tulajdonképpen már elhatárolódott tőle (Vö. pl. Freud/Ferenczi, 2002). Jungnak írt leveleiben egyfelől elfogadásáról biztosítja, másfelől leereszkedően, kioktatóan lép fel, amit az egyre ingerültebben fogad. Jung bántónak érzi, hogy Freud nem veszi komolyan elméleti módosításait, és tiltakozik „diagnosztizálása” ellen, és egyre szenzitívebben reagál. Az elhidegülésnek ettől kezdve nyilvánvaló jelei vannak, ami a levelezésük hangnemében tisztán nyomon követhető. A novemberi müncheni kongresszuson Freud ismét elájul, miután nehezményezi, hogy a zürichiek nem hivatkoznak rá a cikkeikben.

1912 decemberében, amikor Freud egy elírás kapcsán tulajdonképpen őszintétlenséggel vádolja Jungot (Freud/Jung, 533-34.), az kirobban, és Freud fejére olvassa, hogy „a környezetében különféle tünetek után szaglászik, mindenkit gyermeki szintre süllyesztve, s ők szemlesütve bevallják hibáikat. Mindeközben ön az atya magasztos fensőbbségében trónol. Alázatosságában senki nem meri meghúzni a próféta szakállát, és legalább egyszer megkérdezni, hogy mit is mondana annak a páciensnek, aki az analitikust analizálja saját maga helyett. Bizonyára megkérdezné tőle: ’Kinek van itt neurózisa?’ …Természetesen pontosan tudja, hogy meddig is jut a páciens az önanalízis révén: nem tovább a neurózisánál – épp mint Ön” (uo.534-35.). Jung kifakadása azonban nem jelentette azt, hogy a „pszichoanalízis ügyét” ne akarná továbbra is támogatni, ahogy erről ebben a levélben és korábbi nézeteltérések alkalmával is biztosította Freudot. Az más kérdés, hogy erre Freud már nem tartott igényt. Válaszlevelében Freud a személyes kapcsolat megszakítását javasolja, hozzátéve, hogy „a magam részéről semmit nem vesztek vele, mivel az önhöz fűző érzelmi szál már régen elvékonyodott – a múltbeli csalódások következményeként” (uo. 538-39.). Jung mindezek ellenére sem gondol szakításra, és még mielőtt Freud levele megérkezne, békülékenyebb hangnemben ír neki: „Remélem, hogy a pszichoanalitikus mozgalom tovább fejlődik, és vitalitását nem csökkentik, hanem inkább növelik a belső konfliktusok… E nélkül nincs élet” (ou. 539-40.).  Csak miután Freud levelét kézhez kapja, küld egy levelezőlapot gépírással: „Elfogadom a kívánságát, hogy szakítsuk meg a személyes kapcsolatot, mivel nem kényszerítem a barátságom senkire. Ön ítélheti meg legjobban, mit is jelent Önnek ez a pillanat. ’A többi, néma csend’” (uo. 540.).

A fejlemények Freudot is megviselték, lánya beszámol Jones-nak arról, hogy ebben az időszakban látta apját egyedül depressziósnak (uo. 549.).

Az 1913. szept. 7-8-i müncheni kongresszuson találkoznak utoljára. Jung Hozzájárulás a pszichológiai típusok tanulmányozásához címmel tart előadást, melyben Freud nézeteit relativizálja, a neurózisok kizárólagos szexualitás kóroktanáról képviselt elképzelését az extravertált típus egyoldalúságával hozza kapcsolatba. A helyzet fonákja, hogy Jung eredeti célja a pszichoanalízisen belüli nézeteltérések megértése volt, de azzal, hogy Freud munkáját Adleré mellé helyezte, nyilván csak olajat öntött a tűzre. Amikor Jung elnökségéről szavazásra került sor, 52 tagból 22-en tartózkodtak, lényegében a bécsi kör tagjai, ami Jungot alapvetően elbizonytalanítja a Társaságban betöltött szerepét illetően.

---

Jung önanalízise és a Liber novus

Egy schaffhauseni vonatút során, 1913. okt. 17-én, Jung Európa pusztulását megjelenítő apokaliptikus jelenetet hallucinál, melyet nagyjából két hét múlva hasonló követ. Jung, aki a Burghölzli bentlakó orvosaként jól ismerte a pszichotikus élményvilágot, megijed, hogy meg fog bolondulni. Egyértelműen ennek nyomása alatt önvizsgálatba, egyfajta önanalízisbe kezd, amiről majd mint a „tudattalannal való szembesülés” történetéről számol be önéletrajzában. A két utazás közé esik, hogy Freudnak címzett levelében lemond a Jahrbuch főszerkesztőségéről (1913. okt. 27.), azzal indokolva, hogy zürichi kollégájától, Maedertől azt hallotta, Freud kételkedik jóhiszeműségében. Jung példáját követve egyébként Jung korábbi főnöke, Bleuer is lemond a közreműködéséről. Intenzifikálja az önanalízist, 1913. nov. 12-én újra előveszi a házasságkötését követően félretett naplóját, az ún. Fekete könyvet (fekete bőrbe kötött jegyzetfüzetről van szó), és benső folyamatairól, azok megértésére tett kísérleteivel egyetemben rendszeres feljegyzést kezd vezetni.

„Ha meg akartam ragadni a fantáziákat – írja Jung visszatekintve –, melyek a felszín alól mozgattak engem, kénytelen voltam úgyszólván leereszkedni közéjük” (Jung, 1987, 219.). Jung „önmagán végzett kísérlete” döntő fordulatának tekintette, amikor december 12-én – ahogy naplójában beszámol róla –, „aggodalmait félretéve” végül szabad folyást engedett kaotikus érzéseinek, hagyva hogy azok maguktól képekké, vizuális történetekké alakuljanak. Ettől kezdve ezt a gyakorlatot követi, és néhány hónapon keresztül csaknem napi rendszerességgel az esti órákat a fantáziák lejegyzésével tölti. „Kísérletem rávezetett arra a felismerésre, hogy terápiás szempontból milyen nagy segítséget jelent, ha tudatosítjuk az emóciók mögött meghúzódó képeket”, írja, és amilyen mértékben ez sikerül, „úgy következik be fokozatosan a belső megnyugvás”. (Jung, 1987, 218.) A fantáziákban a főszereplő Jung különféle, gyakran bizarr, de időnként a humort sem nélkülöző kalandokba bocsátkozik, melyek során párbeszédbe elegyedik a szereplőkkel, mint az Én, a Lélek, különféle istenalakok, halottak és például egy kövérkés pszichiáter, aki Jung esetében vallásos pszichózist diagnosztizál.

1913. nov. 12. és 1914. ápr. 19. között készültek el azok a feljegyzések, melyek később a Vörös könyv Liber primus és Liber secundus fejezeteinek az alapját alkották, majd 1914. ápr. 19-től kezdődően egy újabb részbe kezdett, melynek a Prüfungen (Vizsgálódások) címet adta. A következő nap, ápr. 20.-án Freudnak címzett levelében lemondott a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság elnöki tisztéről, majd júliusban, miután Freud  A pszichoanalízis története c. írásában nyilvánosan is elhatárolódik a „zürichi iskolától”,  a teljes svájci tagsággal egyetemben kilépett a Társaságból, Adlerékhez hasonlóan arra hivatkozva, hogy nincs mód szabad véleménynyilvánításra.

A Freud-Jung kapcsolat alakulásának és Jung önanalízisének időrendi összevetése

Az események időbeli összefonódása amellett szól, hogy a Freuddal való konfliktus, még ha nem is önmagában, de meghatározó szerepet játszott Jung életközépi válságában.^[4]

A drámai schaffhauseni hallucinációk nem sokkal a megalázó szavazást követően jelentkeznek, amikor Jung számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy Freud támogatását elvesztette, és korábbi barátai és kollégái ellene fordultak. Ennek egyik fájdalmas és feltehetően megalázó vonatkozása volt, hogy a Wandlungen und Symbole der Libido című munkáját elutasítóan, leértékelően fogadták. A történtek egyenes következményének tűnik, hogy ezzel egy időben lemond a Jahrbuch szerkesztéséről, majd néhány hónappal később az elnöki pozíciójáról is, és kilép a Társaságból. A legintenzívebb önanalitikus időszak az elnökségről történt lemondással lezárul. Azt követően az imaginációk lényegesen ritkulnak. Ezután még 1930-ig foglalkozott a fantáziákhoz fűzött interpretációi átdolgozásával, ill. a szöveg egy vörös bőrbe kötött, középkori fóliánst idéző könyvbe történő átmásolásával és illusztrációjával. A munkának eredetileg a Liber Novus (Új Könyv) címet adta, de szélesebb körben csak mint a Vörös könyv került említésre. A kézirat, melyet eredetileg ebbe a kalligrafikusan kidolgozott kötetbe szánt, 1916-tal ér véget. A szövegek átmásolását 1930-ban félbehagyta. Egy időben a könyv publikálásának a terve is felmerült benne, de aztán elvetette, mivel úgy érezte, mondanivalójához végül is nem sikerült a megfelelő kifejezési formát megtalálnia.

---

Perszonáliák a Vörös könyvben

Hogy többről van szó, mint véletlenszerű időbeli egybeesésről, azt Jung maga is megerősíti a kalligrafikus kötetbe szánt szöveg szakaszolásával, utólagos szerkesztői eljárásával. A Vörös könyv a fennmaradt kéziratok alapján eredetileg három részből állt volna: Liber Primus, Liber Secundus, Prüfungen (Vizsgálódások). A kalligrafikus kötetbe csak az első két részt vezette át, úgy, hogy a második vége már hiányzik. A harmadik rész csak kéziratos formában maradt fenn. A Liber Primus és a Liber Secundus nov. 12-től ápr. 19-ig, a Prüfungen 1914. ápr. 19-től 1916-ig tartó időszakot öleli fel. A Prüfungen első imaginációja ápr. 19-ére esik, a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság elnökségéről való lemondását megelőző napra. Miután a Prüfungen ápr. 19-21-i fantáziái jól azonosíthatóan a társaságból való kiválással kapcsolatosak, ez a szakaszolás azt a benyomást kelti, mintha az első két rész Jung megítélése szerint is lezárt volna egy időszakot. A cezúrát egyértelműen a pszichoanalitikus mozgalomból történő kiválás jelenti. A Vörös könyv narratívája alapján ezt követően egy új, magányos időszak kezdődött, „A próbakő egyedül lenni önmagunkkal. Ez az út.”, szólnak a Liber Secundus záró sorai (Jung, 2009, 330.).

A Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaságból történt kiválás jelentőségét szintén kiemeli az a tény, hogy a teljes kéziratos szövegben ez az egyetlen jól beazonosítható életeseményhez kapcsolódó imagináció-sorozat.  Ugyanis sem a fantáziák, sem az azokhoz fűzött interpretációk nem tartalmaznak konkrét élettörténeti elemeket, még ha a háttérben ott is sejlenek. Az aktív imaginációk mentális tájakon játszódó, lényegében a múlt századforduló etnográfiai, antropológiai, mitológia, vallástörténeti műveltségét felvonultató szinkretisztikus monodrámák, szimbolikus, allegorikus történetek.

Freud szerepe Jung identitásválságában

Jung önéletrajzi visszaemlékezéseinek alapján egy nárcisztikus-depresszív krízissel járó identitásválság körvonalazódik (Jung, 1987; 1998). Jung szavaival: „Miután elszakadtam Freudtól, egy ideig benső bizonytalansággal, sőt dezorientációval küszködtem. Valósággal úgy éreztem magam, mint aki az űrben lebeg, mert akkor még nem találtam rá egyéni álláspontomra.” (Jung 1987, 210.)

Ha igaz a feltételezés, hogy Freudtól való elválása hozzájárult Jung identitásválságához, akkor az várhatóan tükröződik a Vörös könyv fantáziáinak tematikájában és „dramaturgiájában”. A következőkben a fantáziaanyag néhány olyan jellegzetességére térek ki, melyek véleményem szerint arra utalnak, hogy Jung önanalízise egyértelműen kapcsolatba hozható a veszteséggel járó nárcisztikus sérülésének feldolgozására, és az elveszített identifikációs személy pótlására tett kísérlettel.

A Freud-Jung kapcsolatról szóló tanulmányában Alexander (1990) felveti, hogy Jung az interperszonális konfliktusokat gyerekkorában úgy oldotta meg, hogy azokat belső konfliktussá változtatta, és a haragérzéseket elfojtotta. Mint látni fogjuk, ez történik a Freuddal való szakítást követően. Azonban Alexander a folyamatnak csak az egyik felét azonosítja. Hasonlóképpen gyerekkori minta, hogy Jung az igazságtalanság és megalázottság nárcisztikus sérüléseit grandiózus fantáziák, ill. rituális, transzperszonális „átmeneti tárgyak” (Winnicott) kreatív megteremtése révén ellensúlyozza. Ha a Vörös könyv fantáziáit, ill. azok értelmezését áttekintjük, e három stratégia összefonódását tapasztalhatjuk.

A harag

Jung hatvan év távlatából is így jellemezte Aniela Jaffének Freudot: „Rettenetesen kegyetlen volt! Ahogy valaki egy kicsit is eltért, különbözött, már vége is volt.” (id. Bair, 227). Láttuk, hogy amikor Jung – kapcsolatuk során először – kilépett a korábbi tisztelettudó szerepből és nyíltan konfrontálódott Freuddal, ő véglegesen lezárta a kapcsolatot. Jung ugyan okulva Adler esetéből, felkészült erre a lehetőségre, nem szeretett volna szakítani. Most magára maradt a megalázottságával, sértettségével és a tehetetlen dühvel.

A korábban említett áprilisi fantáziákban a főszereplő (Jung) és az Én (Ich) párbeszéde zajlik. A képzeletbeli dialógusokból nem nehéz kihallani, hogy azok a Freuddal, ill. a pszichoanalitikus kollégákkal kapcsolatos érzéseinek dramatikus megjelenítése.

A megbántott, sértett, meg nem értettségről, igazságtalanságról panaszkodó Én-t Jung keményen kiosztja: „Panaszkodni szeretnél másokra, hogy igazságtalanok veled, nem értenek meg, félreértenek, nincsenek tekintettel az érzéseidre, ignorálnak, nem ismernek el, hamisan vádolnak? Még valami? Csak a hiúságodról van szó, a végtelenül nevetséges hiúságodról.”

Továbbá: „Sajnálom, de szembesítenem kell téged az igazsággal. Nevetségesen érzékeny vagy, önelégült, felelőtlen, megbízhatatlan, pesszimista, őszintétlen önmagaddal, undok, bosszúálló, és csak undorral tudok beszélni gyerekes büszkeségedről, hatalomvágyadról, elismerés utáni igényedről, nevetséges ambícióidról, hírnévre áhítozásodról.”

A hasonló hangnemben zajló hosszú monológ így zárul: „Szeretnéd, ha megértenének? Mindnyájunknak erre lenne szüksége. Értsd meg magad, és akkor majd kellő megértésre találsz. Éppen elég munkát fog ez adni. A mama kicsi fiacskája szeretné, ha megértenék. Értsd meg önmagad, ez a legbiztosabb védelem az sérülékenység ellen, s kielégíti gyerekes megértés utáni vágyadat. […] Miután ily módon kifejeztem a haragom, észrevettem, hogy jobban elviselem önmagam. De egyfajta gyengeség még gyakran feltámadt bennem, így még sokszor kellett rendreutasítani őt. S azt is tettem, míg már az önkínzás élvezete is elenyészett.” (Jung, 2009, 333-334.)

Ebben a képzeletbeli párbeszédben, fogalmazhatunk úgy, hogy a szelf egyik része szadisztikusan támadja a másik, sérült szelfrészt. A folyamat fokozatosan a „rossz” szelf integrálása felé halad az eredetileg interperszonális konfliktus intrapszichés konfliktussá alakítása során. „Eljutottam önmagamhoz, ehhez a gyenge, szánalmas figurához”, írja majd Jung (2009, 330.). A külső konfliktus belsővé alakítása a külső tárgy (Freud) felé irányuló tehetetlen harag feldolgozására tett kísérlet részének tekinthető.

Feltehetően a szelf integritását fenyegető szorongás és tehetetlen harag állhat az 1913 őszén jelentkező „apokaliptikus” víziói, és az idő tájt jelentkező hasonló tartalmú álmai és imaginációi hátterében is. Jung a világháború kitörését követően a fantáziákat majd nem a saját szelfje szétesésére utaló, hanem a háború előestéjén sűrűsödő kollektív ellenségességet tükröző prekognitív élményeknek tekintette. Miután ez a magyarázat a múlt század elején, amikor a parapszichológia jelenségek tudományos megítélése nyitva állt, akár elképzelhetőnek is számított, átmenetileg nagymértékben csökkenthette a szorongását, még ha csak időleges megoldást is jelentett. A grandiózus fantázia a pszichés kompenzáció előrehaladtával reálisabb színezetet is kapott, önanalitikus kísérlete mint a betegei szolgálatában végzett heroikus vállalkozás kap majd értelmet.

Miután Freud elhatárolódott a „zürichi iskolától”, kijelentve, hogy „a pszichoanalízis az én alkotásom” (Freud, 1989, 85.), Jung jobbnak látta, ha a freudi terminusok helyett saját fogalomrendszert alakít ki. Így például a fenti élményeit majd az „árnyékkal való szembenézés” folyamataként teoretizálja, ahol az „árnyék” a személyes tudattalan metaforikus megfelelője lesz. „Ez a konfrontáció – írja 1934-ben – az első erőpróba a befelé tekintés útján, olyan akadály, amitől sokan visszariadnak, mivel önmagunkkal szembenézni a legkellemetlenebb dolog, amit mindaddig el lehet kerülni, amíg minden negatívat a környezetünkre vetítünk. De ha képesek vagyunk meglátni a saját árnyékunkat, és tudomásul venni, akkor a probléma egy kis része máris megoldódik: legalább felszínre hoztuk a személyes tudattalant.” (id. Shamdasani, 2009, 334.)

Az áldozat

A Freud-Jung kapcsolattal foglalkozó szerzők többsége a szakítást elkerülhetetlennek tartja összekapcsolódó tudattalan komplexusaik miatt (pl. Roazen, 1975; Hogenson, 1983; Alexander, 1990). Eszerint Jung sikere, eredetisége és önállósága provokálta Freud részéről az „ödipális apa” félelmét a félreállítástól. Jung esetében Freud autoriter attitűdje és dogmatizmusa reaktiválta kamaszkori viszonyulásmódját, lelkipásztor apja keresztény dogmatizmusa keltette ellenszenvét és szembeszegülő attitűdjét. Apját boldogtalan, meghasonlott embernek írja le, aki a dogmákban keresett menedéket saját hitbéli elbizonytalanodása elől, és emiatt nem tudott eljutni a személyes vallásos élményekhez (Jung, 1987 [1961]). Sajnálta és csalódott benne, mert nem tudott kamaszkori filozófiai útkeresése idején támasza lenni. Fiatal felnőttként apja helyzetével szembeállította a maga autentikus, heterodox vallásos élményét.^[5] Elképzelhető, hogy Jung mindenfajta tekintélyelvű gondolati rendszert elutasító társadalom és valláskritikájának eredete az a gyerekkori következtetése, hogy apja boldogtalanságát a dogmákra támaszkodó autoritás okozta (vö. 119.). A dogmatizmus elleni lázadása ily módon létfontosságú volt, mert menekülést jelentett az apa nyomasztó sorsa elől.^[6] Freud intellektuális autoritásának, a saját tapasztalataival összeegyeztethetetlen „szexualitás dogmájának” elfogadása ebben az értelemben saját autentikus szelf-élményének, „benső törvényének”– ahogy Emma Jung fejezi ki magát Freudnak írt levelében – veszélyeztetését jelentette volna (Freud/Jung, 1974, 547.).

A Freuddal történő szakítás kapcsán pontosan ez, az identitás kérdését is érintő problematika éled fel, csak most nem a kamaszkor, hanem már az életközépi válság kontextusában. Jung krízise par excellence identitásválság, önanalitikus kísérlete pedig célzottan ennek a megoldására irányul. „Mi az én mítoszom?”, kérdezi magától a szakításhoz vezető Wandlungen und Symbole der Libido befejezését követően, s megállapítja, hogy nincs ilyen, mert már sem a pszichoanalízis, sem a kereszténység mítoszával nem tud azonosulni. Imaginációiban bevallottan ezt, az életnek célt és értelmet adó mítoszt keresi, a romantikus kreatív én-teremtés eszményét követve, „önmaga tudattalan mélységeiből”, „a mélységek szellemétől” útmutatást várva (Jung, 2009;Jung 1967, xxv. ).

Ezt az értelmezést alátámasztja, hogy a fantáziák egyik visszatérő motívuma a szeparáció/individuáció-bűntudat-áldozat-újjászületés szekvencia, mely már a Wandlungen und Symbole der Libido-ban, a szakításhoz végső lökést adó munkájában felbukkan. Abban egy bizonyos Miss Miller fantáziáinak elemzése kapcsán az anyáról való leválásról mint a felnőtt identitás kialakításhoz elkerülhetetlen áldozatról beszél a hős mitologémájának középpontba helyezésével. A könyv utolsó fejezete az Áldozat címet kapta, mellyel kapcsolatban a memoárjában megjegyzi, hogy tudatában volt annak, hogy a könyv befejezése a Freuddal való kapcsolat feláldozását jelenti.  „Fájdalmasan tudatában voltam akkor a Freuddal való kapcsolat veszteségének, és a közös munkán való együttműködésünk elvesztésének” – írja az előbbiekkel összhangban a könyvhöz 1950-ben írt újabb előszavában (Jung, 1967, xxvi.).^[7]

Az imaginációkban ez a motívum tovább variálódik, melynek most csak egyik változatára térnék ki, a Wandlungen und Symbole der Libido-ban főszerepet kapott hős alakjának átalakulására. Míg a Wandlungen-ben a hős a győzedelmes hős, az anyai függőségből/tudattalanból az önálló identitás felé elmozduló gyerek/tudat jelképe, addig a Vörös könyv-ben a hős a feláldozandó hős, a teljes személyiség továbbfejlődését gátló heroikus ego/tudat lesz.

Már az első imagináció ezzel a tematikával indul. Jung egy barlang mélyében vízáramlást fedez fel, a víz egy halott ifjút sodor, ezt egy óriási szkarabeusz követi, majd egy „újszülött” vörös nap bukkan fel. Aztán a nyíláson vastag sugárban vér tör fel. Visszatekintve, a történetet a következőképpen értelmezte: „lényegük egy hősi és napmítosz, a halál és az újjászületés drámája. …A végén az új napnak kellett volna felragyognia. Ehelyett az elviselhetetlen véráradat következett, amit teljesen abnormis jelenségnek tartottam.” (1987, 220.).

Több szerző Siegfriedet Sigmund eltorzított változataként értelmezi, eszerint Jung valójában Freudot ölte volna meg (pl. Brome,1978; Fromm, 1996), ezzel mintegy beteljesítve a freudi fantáziát az apa elpusztításáról. Kőváry értelmezése, hogy Siegfried megölése, a wagneri mondakörben betöltött szerepét figyelembe véve (ott Siegfried Siegmund fia), Jung Freud fiaként és utódjaként való identifikációjának feláldozását is jelentheti, plauzibilisnek tűnik, és jobban is illeszkedik a Vörös könyv dramaturgiájába (Kőváry, 2014). Kőváry ugyan Jung értelmezésével a sajátját szembeállítja, valójában egymás analógiái, amennyiben a Vörös könyv kontextusában az ego feláldozása szimbolikusan Jung pszichoanalitikus identitásának, a mozgalomban betöltött vezető szerepének, a „Freud hőse” szerepének feladását jelenthette, aki a pszichoanalízist győzelemre viheti. (Ebben a vonatkozásban valóban beszélhetünk akár Freud, mint „identifikációs tárgy” feláldozásáról is.)

De felvetődhet a kérdés, mit szolgál a hős szerepének átalakulása? A kézenfekvő válasz az, hogy az „apai világgal” való szembehelyezkedés miatti bűntudat feloldását, ill. a büntetés elkerülését. Ahogy láttuk, számos jele van annak, hogy a Freuddal való konfliktus reaktiválja az apjához fűződő megoldatlan viszonyát. Ha a Wandlungen und Symbole der Libido bizonyos vonatkozásban a Freudról való leválás története – ahogy ezt maga Jung is gondolja –, amit a heroikus ego hajt végre, akkor itt azt látjuk, hogy ez a történet csak a heroikus ego feláldozása, vagy másként, az „egocentrikus” ambíciók feladása árán haladhat tovább. „Akkor, életem negyvenedik évében, mindent elértem, amire valaha is vágyakoztam. Rangot, hatalmat, gazdagságot, tudást, és a legteljesebb emberi boldogságot. És akkor a vágy, hogy ezeket tovább halmozzam, elmúlt, a vágy eltávozott tőlem, s a rettegés vette át a helyét.” – írja ide kapcsolódóan Jung a Vörös könyv bevezetésében (Jung, 2009, 231-232.). Ily módon a szembehelyezkedés és függetlenedés nem egoisztikus célokat követve történik, hanem éppen ellenkezőleg, egy „magasabb hatalom” parancsára. „A hősi eszménnyel való identitást föl kellett adnom: mert vannak az én-akaratnál magasabb rendű dolgok, és ezeknek alá kell vetnünk magunkat.” – írja Jung a Siegfried álomhoz kapcsolódóan (Jung, 1987, 222.). Jung végső konklúziója, hogy ez a hatalom az egyénné válás evolúciós diktátuma, melynek hátterében a kollektív psziché transzperszonális tekintélye áll. A Vörös könyvben ez a „mélységek szelleme”, a későbbi kollektív tudattalan költői variánsa, és ami a Vörös könyv imaginációiban egzisztenciális súlyú élményként jelenik meg, az majd az individuáció teóriájában konceptualizálódik. Ekként az apával/Freuddal szemben választott életút a sors által kiszabott fejlemény. Nem az én lázadása, hanem kényszerűség. Ha ezzel szembeszállunk, az meghasonlottsághoz, elidegenedéshez, egyszóval neurózishoz vezet, írja majd Jung később.

Az imaginációk kommentárjaiban ennek a problémának egy másik aspektusa is ismételten megjelenik, mégpedig az egyén és a közösség kapcsolatának dilemmájaként. 1916-ban, a zürichi Pszichológiai Klubban Adaptáció címmel tartott előadásában Jung ezzel kapcsolatban arra a következtetésre jut, hogy az egyén letérhet a konszenzuális útról, de csak abban az esetben, ha olyan értékeket hoz létre, ami a közösséget szolgálja, és a közösség számára elfogadható (Jung, 1977a). Hogy a függetlenedés csak akkor megengedett, ha egyben önzetlen szolgálat (áldozat) is, az megjelenik Jungnak abban a sokat hangoztatott feltevésében, hogy az utódok a szülők megoldatlan problémáira keresik a választ. A memoárjában ezzel kapcsolatosan a következőt írja:„Mialatt leszármazási táblázatomon dolgoztam, világossá vált számomra a sorsközösség, amely elődeimmel összeköt. Nagyon erős bennem az érzés, hogy olyan dolgok vagy kérdések befolyása alatt állok, amelyeket szüleim és nagyszüleim befejezetlenül vagy megválaszolatlanul hagytak. …Így én mindig úgy éreztem, meg kell válaszolnom olyan kérdéseket, amelyeket a sors már eleimnek is feltett, de még ma is megválaszolatlanok, vagy mintha befejeznem vagy akár folytatnom kellene olyan dolgokat, amiket a régi kor elintézetlenül hagyott ránk.” (Jung, 1987, 283.)

Némi fantáziával ennek a feladatnak a szimbolikus beteljesítését ismerhetjük fel a Septem sermones ad mortuos címet kapott fantáziasorozatban. Az 1916-ban készült Septem sermones egyértelműen az önanalitikus folyamat kulminációja. Ez az egyetlen teljes terjedelmében, eredetileg szűk baráti körben közreadott, majd szélesebb körben is ismertté vált imaginációs szöveg, melynek kalligrafikus változatát is elkészítette, a Vörös könyvön végzett munkától függetlenül. Ebben Jungot felkeresik a nyugtot nem lelő holtak, akik Jeruzsálemből tértek vissza, mert kérdéseikre választ nem találtak. Jung Philémon szájába adva egyfajta gnosztikus kozmogónia mítoszt nyújt a szellemeknek, akik erre békén távoznak. Többen felvetették (Giegerich, 2010; Segal, 1992), hogy a halottak csoportja maga a modern emberiség, mely nem találja a helyét Nietzsche vallástalan világában.

Ennek a korosztálynak volt tipikus képviselője Jung apja. Jung útkeresésének végső hozadéka ebben az olvasatban egyetemes érvényű válasz a modern ember szellemi krízisére, egyben válasz elődei, elsősorban apja megválaszolatlanul maradt kérdéseire. Ismeretes, hogy Jung valláskritikája középpontjában a dogmatikus rendszerekkel szemben a személyes autentikus vallásos élmény jelentőségének hangsúlyozás áll. Stein (1985) kijelentését, hogy Jung a „kereszténység terapeutája”, átfordíthatjuk úgy, hogy „apja terapeutájának” tekintette magát, amikor valláspszichológiai rendszerét kidolgozta.

Ugyan már messzebb visz közvetlen tárgyunktól, de felmerül a kérdés, a kollektív tudattalan koncepciója, melynek révén a filogenetikus tapasztalat, azaz őseink tapasztalata bennünk tovább él úgy, hogy kapcsolatra és fejlődésre vár, vajon nem ennek az identifikációs-dezidentifikációs dilemmának feloldása-e, ily módon helyreállítva a kapcsolatot azzal az apával, akitől hitvitáik miatt eltávolodott.

A fent vázolt folyamat további állomásának tekinthető a késői Jung valláskritikája, ill. istennel való viszonyának alakulása. James Kirsch-hez írt levelében arról számol be, hogy rendszere a luriai kabbalához áll legközelebb, mert az szerepet juttat az embernek a teremtés történetében (Drob, 2012). Hasonlóképpen ír utolsó fennmaradt levelében, miszerint „a teremtő sötétségének” szüksége van az azt megvilágító emberi értelemre (Serrano, 1966, 88.).

A megmentő szerep, mint látható, ismételten visszaköszön. Elhanyagolt oldala a Freud-Jung kapcsolatnak, hogy Jung ezt a szerepet nem csupán az apjával szemben vette fel, hanem Freud esetében is. Apját „meghasonlott”, „megkeseredett”, „tragikus” alaknak látja, aki elől a „teológikus egyházi gondolkodásmód” „eltorlaszolta az utat istenhez” (Jung, 1987, 120-121.). Freud karakterét nagyon hasonlóan írja le, amikor 1925-ben egy szűkebb hallgatóság előtt első ízben beszél nyilvánosan a kapcsolatukról. „…Freudot áthatotta a keserűség, minden szaván átütött. A meg nem értett ember keserűsége volt, mintha gesztusaival azt mondaná ‘Ha nem értenek meg, menjenek a pokolba’”. Jung szerint Freud keserűségének az volt az oka, hogy a szexualitás valójában „kétoldalú fogalom volt számára, egyfelől misztikus dolog, másfelől puszta szexualitás”, de ez utóbbit soha nem ismerte el. “Az ennyire keserű emberek – folytatja Jung – mindig saját maguk ellen dolgoznak. Ha magam ellen dolgozok, akkor a bizonytalanságom és a félelmen kivetítem. …Tragikus alaknak láttam, mert nagy ember, de tény, hogy önmaga elől menekült” (Jung, 2012 [1925], 21.). Időskori memoárjában is visszatér a témára: „Mindenekelőtt egy jellemvonása foglalkoztatott engem: a keserűség. Feltűnt nekem már első találkozásunk alkalmával. Sokáig nem értettem, míg rá nem döbbentem, mennyire összefügg a szexualitásra vonatkozó beállítottságával. …Soha nem tudatosodott benne, hogy az ’értelmezés monotóniá’-jában az önmagától vagy attól a bizonyos benne rejlő, talán ’misztikus’-nak nevezhető másik oldalától való menekülés fejeződik ki. Ennek az oldalnak az elismerése híján azonban soha nem kerülhetett összhangba önmagával. …éppen ezért láttam őt tragikus alaknak; mert nagy ember volt, és ami ennél is több, megszállott ember”. (Jung, 1987, 190-91.)

Apja és Freud keserűségének és tragikus sorsának Jung szerint ugyanaz az oka: vele ellentétben, ők féltek szóhoz juttatni a lélek ismeretlen, misztikus oldalát. Freudnak, jelenti ki Jung 1925-ben, “…egyetlen esélye az lenne, ha olyan élményben részesülne, mely megláttatná vele a látszat mögött működő spiritualitást.” (Jung, 2012, 21.)  Apján pedig az segített volna, ha képes lett volna “megélni isten közvetlen jelenlétét” (Jung, 1987, 220-21.).

Apja iránt „heves szánalmat” érzett, és szerette volna megmenteni, de ehhez nem voltak meg az eszközei, „mert mindig rendkívül intellektuális és nem pszichologikus módon közelítettem meg”, írja visszatekintve (uo. 120.).  „Ezek a terméketlen viták őt is, engem is felbosszantottak, végül mindketten visszavonultunk, ki-ki a maga kisebbrendűségi érzésével” (uo. 121.). Freuddal kapcsolatban visszatér az az ismerős, fájó élmény, hogy nem talál meghallgatásra: “Próbáltam olyan eseteket bemutatni neki, melyek nem szexuális természetűek voltak, de mindig oda lyukadt ki, hogy csupán elfojtott szexualitásról van szó” (Jung, 2012, 21.).

Ahogy korábban szó volt róla, Jung kétségtelenül Freud megmentőjeként lép majd színre, amikor lándzsát tör a pszichoanalitikus tanok mellett. Freud a következőképp ír Jungnak címzett levelében, amikor az 1907-ben Amszterdamban előadást készül tartani a pszichoanalízisről: „…szinte gyávaságnak tűnik fel előttem, (hogy míg Ön előad az én elképzeléseimről), én csak zabot hegyezek. …Most is mindvégig arra gondolok, hogy bárcsak Önnel lehetnék és gyönyörködnék, hogy már nem vagyok egyedül. És ha épp bátorításra lenne szüksége, beszélnék a magam ugyan tiszteletreméltó, de fájdalmas magányáról, ami akkor kezdődött, amikor először nyertem bepillantást az új világba és beszélnék a legközelebbi barátaim közönyéről és értetlenségéről és azokról a szörnyűséges pillanatokról, amikor azt gondoltam, hogy én jutottam tévútra, és hogyan is tudnám eltévelyedett életemet a családom számára újra hasznossá tenni. És az álmok megfejtése során lassan kialakuló meggyőződésemről, mely tartotta magát, mint a szikla a haragvó tengeren, majd a derűs bizonyosságról, ami végül hatalmába kerített, és arra ösztönzött, hogy várjak, míg végül egy hang az ismeretlen tömegből válaszol az enyémre. Ez a hang az öné volt.” (Freud/Jung, 1974, 82.) Wittels a visszaemlékezéseiben említi, hogy 1910-ben, amikor a bécsi tanítványok protestáltak Jung favorizálása miatt, Freud ezekkel a szavakkal utasította rendre őket: „…Mindenképp szükséges, hogy kapcsolatot teremtsek a szélesebb tudományos világgal. Egyre idősebb leszek, és kifáraszt az állandó támadás. Mindnyájan veszélyben vagyunk. …A svájci meg fog menteni minket – meg fog menteni engem, és mindannyiótokat.” (id. Stepansky, 1976, 238.)

Idővel Jung a megmentő szerepében azonban mind inkább azt a forgatókönyvet viszi színre, amely az apjával való kapcsolatból ismerős lehetett: Freudot saját magával szemben próbálja megmenteni, amikor a libidó koncepcióját kitágítja, mivel meggyőződése, hogy Freud megalapozatlan, egyoldalú szemlélete a legnagyobb akadálya a tanai térnyerésének. Ugyan erre Freud a legkevésbé sem tartott igényt, és mint láttuk, Jung partizán akcióit feldolgozatlan apakomplexusként értékelte, Jung jóhiszeműségével még Jones, Jung egyik fő ellenlábasa is tisztában volt. 1913 novemberében, már a szakítást követően írja Freudnak: „Mi nagyon függünk attól, ahogy a maga bolond módján segít minket. Ha elég okos lenne, nem volna esély.”(id. Bair, 2004, 240.) Jung az utolsó utáni pillanatig kitart amellett, hogy személyes nézeteltéréseik ellenére sem hagyja magára Freudot, és továbbra is kiáll a pszichoanalízis mellett.

Utolsó félresikerült próbálkozása az apjánál elmulasztott „pszichologikus” megközelítés, a tipológia volt. A levelezésben pontosan megragadható az a pillanat, amikor Jung mintegy ráébred alapvető alkati különbségeikre. „Rájöttem, mennyire különbözök öntől. Ez a felismerés elég ahhoz, hogy alapvetően változtassak attitűdömön. Biztosítom róla, hogy nem adom fel személyes kapcsolatunkat.” – írja Freudnak 1912. nov. 26-án, a müncheni konferencia után, s aggodalmát fejezi ki, vajon Freud rendben hazaért-e a kongresszusról (Freud/Jung, 1974, 522.). A levélváltást követően mindketten ismét közelednek egymáshoz, de az ismert okok miatt ez csupán fegyverszünet maradt.

Némi fantáziával felvethető, hogy a történet talán utolsó epizódja, amikor a II. Világháborút követően az idős Jung a kabbala gondolatvilágát saját munkájával rokonítja. Ahogy apja dogmatikus kereszténységét (és ezzel az apjával való kapcsolatot) akként mentette át, hogy „továbbfejlesztette”, és experimentális élménnyé változtatta, úgy a zsidó misztikát illető tanulmányaiban áttételesen az ateista Freuddal való kapcsolata is visszaköszönhet.

---

A Rossz helye

Figyelemreméltó, hogy Jung életművének egyik leitmotiv-ja, a „rossz” problémája (a „rossz” természete és helye az emberi psziché és általában a létezés struktúrájában) a Vörös könyv imaginációiban artikulálódik először, s kerül a fantáziák révén kifejeződésre. A kérdés egyfajta nyugvópontra az önanalízist lényegében lezáró imagináció sorozatban, a korábban már említett Septem sermones ad mortuos című traktátusban jut. A szöveg archaizáló stílusú, gnosztikus színezetű világmagyarázatában  a „Rossz” nem szorul az abszolútumon kívülre,  hanem az magának az istenségnek a része, aki reflektálatlanul egyesíti magában az ellentéteket. Személyes vonatkozásban a Septem sermones Jung haragjának szimbolikus átdolgozására, a szelf negatív oldala integrálására tett kísérletének tekinthető. Ugyanakkor ne feledjük el, hogy Jung önanalízisének színfala az első világháború. A Vörös könyv anyagából egyértelmű, hogy a háború kegyetlensége filozófiai nézeteinek alapvető átrendezését indítja el. Hasonlóképpen, nem tekinthető esetlegesnek, hogy a „Rossz” majd a második világháborút követően, az 1950-ben megjelenő Válasz Jób könyvére című esszéisztikus, nagy vitát kiváltó munkájában nyeri el végső helyét, mint az istenség reflektálatlan, immorális oldala, mely fejlődésre vár. Izraelbe kivándorolt tanítványa, Erich Neumann a könyv megjelenése kapcsán így ír Jungnak: „…ez a könyv mélyen megérint. Számomra ez a legszebb és legmélyebb írása, és azt mondanám, hogy már nem is egy ’könyv’ ez, hanem… perlekedés Istennel, hasonlóan ahhoz, ahogy Ábrahám vitatkozott Istennel Szodoma elveszejtéséről. Számomra ez egyfajta vádirat Istennel szemben, aki megengedte, hogy a ’népéből’ 6 milliót meggyilkoljanak.” (Jung/Neumann, 2015, 271-72) Jung válaszában háláját fejezte ki, hogy Neumann ilyen teljességgel megértette őt (Jung/Neumann, 2015, 280).

A gyász

A Freud-Jung kapcsolatra kitérő munkákban különféle megközelítésből, de jellemzően felvetődik, hogy sem Freud, sem Jung nem nézett szembe a kapcsolat megszakadásának fájdalmával (pl. Roazen, 1975, Homans, 1989, Samuels, 1993, Kalsched, 2013).^[8] Ennek legalábbis részben ellentmond, hogy a Vörös könyv fantáziái alapján Jung esetében a gyászfolyamat jól megragadható. Ennek egyik további aspektusát képezik az „elveszett tárgy” nagy valószínűséggel tudattalan internalizálásának jelei. Csak említésképpen: számos hasonlóság fedezhető fel Jung saját önanalízise, az önanalízis és a „mű” keletkezéstörténetének narratívája, és Freud vonatkozó narratívumai (pl. „magányos heroikus vállalkozás”, „pokolra szállás” motívuma), vagy a Vörös könyv szimbólumvilága és Freud Álomelemzésének metaforái (pl. az utazás, mint központi metafora) között.

Ugyanakkor a kapcsolat feldolgozásának folyamata jóval túlnyúlik az intenzív önanalízis néhány hónapos időszakán. Ennek egyik késői állomása a Lélektani típusok megjelenése 1921-ben (Jung, 2010). Ez az első jelentős munka a szakítás óta, melyben továbbgondolja az 1912-es konferencia előadását. A szóasszociációs kísérleteihez fogható nemzetközi sikere lesz, s megerősíti Jung szakmai pozícióját. A mi szempontunkból a monográfia a Freuddal való kapcsolat intellektuális feldolgozásának tekinthető. A Típustanban a freudi tanokat nem érvényteleníti (nem pusztítja el az apát), csak relativizálja (humanizálja, megfosztja tökéletességétől), s ekként integrálja (saját rendszerébe). Saját műve fölülmúlja Freudét, mert Freudhoz (és Adlerhez) képest ő tudatában van viszonylagosságának és tökéletlenségének. A Wandlungen und Symbole der Libido javított kiadásának 1955-ben írt előszavában írja önanalitikus vállalkozására utalva: „Elhatároztam, hogy megismerem a ’saját’ mítoszomat, és ezt a feladatok feladatának tekintettem, mivel – így szóltam magamhoz – hogyan is lennék képes megfelelően figyelembe venni a személyes faktort, a személyes érintettségemet, amikor a betegeimet kezelem, ami annyira szükséges egy másik ember megismeréséhez, ha nem vagyok annak tudatában? Egyszerűen meg kellett ismernem ezt a tudattalan, vagy tudatelőttes mítoszt, mely engem formált… Ez az elhatározás oda vezetett, hogy hosszú éveket szenteltem a szubjektív tartalmak vizsgálatának.” (Jung 1967, xxv.)

Egyúttal ez lesz az a differentia specifica, amit visszatérően felemlít majd a freudi pszichoanalízissel kapcsolatban. „[…] tökéletesen tudatában vagyok Freud érdemeinek, nem akarom ezeket kisebbíteni. Tudom, hogy amit Freud mond, sokaknak megfelel; s elfogadom, hogy ezeknek az embereknek tökéletesen olyan a pszichológiájuk, mint amit ő leírt… Személyes hitvallásnak tekintem a pszichológiai működésemet. Ez az én személyes pszichológiám, az én elfogultságom, hogy olyannak látom a pszichológiai tényeket, amilyenek… De Freudtól és Adlertől is elvárom, hogy ugyanezt tegyék, és ismerjék el, hogy eszméik a saját szubjektív nézeteik. Amennyiben elismertük saját személyes elfogultságainkat, valóban hozzájárultunk egy objektív pszichológia kialakításához.”^[9], válaszolja a saját és Freud nézetei közötti különbségre vonatkozó kérdésre a londoni Tavistock Klinikán tartott előadásán 1935-ben (Jung, 1991, 158-159.).

A pszichoanalitikus mozgalom „szakadárai” Freud szempontjából tekintve csupán az Ödipusz narratíva ad absurdum beteljesítői, a freudi tanokkal való szembehelyezkedés a mítosz logikáját követő acting out. Freud nem véletlenül írja Abrahamnak Jung kiválása után, hogy „megdöbbentett a szembeszökő hasonlóság a között, hogy Breuer és legutóbb Jung is a neurózisok hátterében felfedezett szexualitás miatt menekültek el. Ez még inkább megerősít abban, hogy ez a pszichoanalízis szíve.” (id. Roazen, 1975, 271-272.)  Amikor Jung 1912-ben a lélektani típusokról tartott előadásában a freudi „narratívát” ugyan relativizálva, de megőrzi, és ezzel az apa-fiú viszony egy alternatív történetét kínálja fel (Freudnak), véleményem szerint még egy utolsó kísérletet tesz a kapcsolat megmentésére.

---

Philémon, a mester

Jung depressziós-nárcisztikus krízisével való megküzdésének egyik további, azonosíthatóan gyermekkori mintára támaszkodó stratégiája, hogy disszociatíve egyfajta képzeletbeli paternális alakot teremt, jelen esetben az elvesztett és vágyott mester alakját. ^[10]

Mindeddig erről sem tudtál, gondoltam, és elfogott a szorongás, hogy ki tudja, hátha végtelen az ilyen alakok sora, s végül beleveszhetek a feneketlen tudatlanság mélységeibe… Akkoriban, azokban a ’sötét mélységeimben’ …jobbat nem is kívánhattam volna, mint egy igazi, konkrét gurut, egy fölényes tudású és képességű valakit, aki fantáziáim önkéntelen alkotásait kibogozza. Ezt a feladatot Philémon vállalta, és nekem, ha tetszett, ha nem, el kellett őt fogadnom gyógypedagógusomnak”, írja Jung visszatekintve (Jung 1987, 225.).

Philémon felbukkanása és a vele folytatott képzeletbeli párbeszédek közvetlenül a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság elnökségéről való lemondást megelőzően zajlanak. Az azt követő depresszív időszak (vö. Jung, 2009, 335-36.) során szintén felbukkan egy „ősz szakállas, szikár öregember”, aki Jungot kitartásra, és az emberiség érdekében végzett munkára bátorítja (Jung, 2009, 336.). A korábban említett Septem sermones ad mortuos címet kapott traktátust, mely az 1913-tól kezdődő önanalitikus vállalkozás nyugvópontjának tekinthető, szintén Philémon fejti ki Jungnak. A Septem sermones-t követően a Vörös könyvbe szánt kézirat rövidesen lezárul, Philémon kertjében zajló utolsó epizóddal.

Ha Illés és Philémon dramaturgiai szerepét megvizsgáljuk, összevetve fellépésük időzítését a Freudtól való elválás fordulópontjaival, énstabilizáló funkciójuk nyilvánvaló. Visszatérően felvetődött a memoárban közölt részletek alapján az Illés/Philémon alak Freuddal való azonosítása (pl. McLynn, 1996; Hayman, 1999). Meglátásom szerint Illés/Philémon nem Freud imagiárius alakja, hanem az apa/mester imágó újabb kiadása. Az apa/mester imágóról, jelen esetben Freudról visszavont idealizáló áttételi igény egy imaginárius alakot teremt, egyfajta transzperszonális “átmeneti tárgyat” (Winnicott). Ez az alak kezdetben Illés, majd Philémon, aki Illéshez képest árnyaltabb megjelenítése lesz a mester fine-de-siecle figurájának. Jung Philémont, mint ahogy az imaginációiban feltűnő istenalakokat is, a későbbiekben saját pszichéje egyik aspektusaként konceptualizálja, ugyan nem a személyes, hanem a kollektív psziché tartalmaként. Így lesz Philémon az Öreg Bölcs archetípusának prototípusa.

Philémon tehát egyfajta „javított kiadásnak” is tekinthető, aki mentes Freud hibáitól. Ennek egyik illusztrációja Philémon a Septem sermones-ben kifejtett tanítása, melyben egyfajta heterodox vallásos attitűdöt vázol fel^[11]. A Septem sermones a Vörös könyv imaginációi során felvetett, Jung számára egyértelműen egzisztenciális súlyú kérdések megválaszolására tett kísérletnek tekinthető. Jungot többek között a modernitás vallásos krízise foglalkoztatja, egy új spiritualitás lehetséges változatait keresi. Ha visszagondolunk arra, Jung Freuddal kapcsolatos kritikájában milyen központi helyet foglalt el monokauzális dogmatizmusának elutasítása, és azzal szemben a pszichológiai elméletek pluralitásának képviselete, Philémon azon tanítása, mely egy heterodox vallásos attitűdre vonatkozik, fokozott jelentőségre tesz szert.

A jungi analitikus Satinover (1985) felvetésével szemben, miszerint Jung sose gyászolta el az elveszett tárgyat (Freudot), hanem defenzíven gnósztikus spiritualitásba menekült, Kalsched (2013) a folyamat kreatív-integratív vonatkozásait emeli ki. Valóban, a folyamat egyfelől regresszív és defenzív jellegű volt. Nem kérdéses, hogy a szimbolikus világ képzeletbeli teremtményeivel Jung a saját szelfjét védte a fragmentálódástól, amikor ezt a védelmet az interperszonális kapcsolatok nem tudták nyújtani. Ha a folyamatot a kortárs analitikus pszichológia terminológiájával írjuk le, akkor egy olyan „ön-gondoskodó rendszer” („self-care system”, Kalsched, 1996) működésbe lépéséről beszélhetünk, amelyik a trauma hatására meggyengült ego-funkciókat „segítő” archetipikus énvédő mechanizmusokat hoz működésbe. Ezek a mechanizmusok gyakran spirituális jellegű, egzisztenciális súlyú élményeket mozgósítanak, melyek „olyan fantáziákat szőnek a veszélyeztetett ego köré, melyek a valódi én egy szikráját megvédik. Ezek a képek egyfajta hálót alkotnak, amiben a traumatizált egot felfogják” (Kalsched, 2013, 279.).

Ha áttekintjük Jung utólagos beszámolóit gyerekkori szorongásai legyőzésére tett kísérleteiről, ill. önanalíziséről, egyértelmű, hogy spirituális élményeit nem pusztán a túlélést biztosítónak, hanem a személyiség kibontakozását elősegítőnek is tartotta. Ismeretes, hogy Freuddal való elméleti szembenállásának az egyik, ha nem is legfontosabb vonatkozása a regressziónak a terápiás folyamatban betöltött szerepét érintette. Míg Freud a regresszió elkerülésére törekedett, Jung az átmeneti regresszió pozitív szerepét hangsúlyozza, mely gyakran elengedhetetlen a gyógyuláshoz.  Freud Schreber esete kapcsán írja 1914-ben, hogy „a hasonló történetek tanulmányozása megmutatja, hogy ezeket a pácienseket vágy gyötri arra, hogy új világnézetet vagy ahogy mi hívjuk, Weltanschauung-ot hozzanak létre. Gyakran a legbizarabb, legfurcsább természetűt. Céljuk nyilvánvalóan az, hogy olyan rendszert hozzanak létre, mely képessé teheti őket arra, hogy ismeretlen pszichikai jelenségeket asszimiláljanak és így azokat a saját világukhoz adaptálják. Ez eredetileg egy tisztán szubjektív adaptáció, de kötelező átmeneti fokozat az úton, mely általában a világhoz adaptálja a személyiséget. A különbség csak az, hogy a páciens megragad ezen a fokozaton és a maga szubjektív megfogalmazásait az igazi világ helyére teszi, s pontosan ez az, amiért beteg marad.” (Jung, 1960, 189.) Jung úgy vélekedik, hogy a döntő nem az, fennáll-e regresszív állapot, hanem az, hogy megtörténik-e a regresszív folyamatok progresszióba fordulása. Gyanítható, hogy ebben a passzusban friss személyes tapasztalataira is támaszkodik, amikor a regresszió nem patologikus kifutására utal. A Vörös könyvben ugyan nietzschei retorikával, de hasonlóan fogalmaz: „Felismerted az őrültséged és elfogadtad?… Az őrültséget nem kell elutasítani, se félni tőle, hanem érdemes szóhoz juttatni.” (Jung, 2009, 298)

Jung heurisztikus gondolatai egybecsengnek az egopszichológus Ernst Kris és David Beres, vagy a tárgykapcsolat elmélet egyes képviselőinek nézeteivel (pl. Bálint Mihály, Melanie Klein, Marion Miller, Donald Winnicott, Christopher Bollas). A fenti szerzők az ego teherbírásával, ill. az ezzel szoros összefüggést mutató reaktivitással, egyfajta „kreatív alrendszer” aktiválódásával hozzák kapcsolatba az integratív folyamatok beindulását, továbbá kiemelik a depresszív pozíció megoldása, és a kreativitás, a szimbólumalkotás, ill. esetenként az azzal gyakran együtt járó spirituális élménymód kapcsolatát (Kőváry, 2012).

---

Konklúzió

Ha áttekintjük Jung Freudnak írt leveleit, valamint a Freuddal való szakítás körüli időszakra vonatkozó visszaemlékezéseit, a következő kép rajzolódik ki előttünk. Jungot súlyos veszteségek érték a szakítás kapcsán. Elveszített egy jelentős, vágyott mentort. Elveszítette természetes szakmai közegét, és ezzel együtt egy baráti kört. Az ismert közegből, ami támogatta és elismerte, egy számára is ismeretlen irányba fordult. Jung e kettős veszteség súlyával tisztában volt. Időskori memoárjában az elválást követő időszakot akut identitásválságnak tekinti. Azok a mentális folyamatok, amelyeknek verbális és vizuális produktumait a Vörös könyvben rögzítette, Jung válságának a fájdalmas megélésére, és a válság kreatív megoldására, saját személyes identitásának és elméleti rendszerének a kidolgozására irányultak. Az elválás fájdalmát egyre inkább kiszorítja a megtalált identitás, és a szabaddá vált öntörvényű alkotás öröme.

Figyelembe véve a Vörös könyv fantáziáinak dinamikáját és dramaturgiáját, az egyik meghatározó mozzanat egy nárcisztikus sérüléssel járó veszteség, az ehhez kapcsolódó harag és bűntudati érzések feldolgozására, ill. az elveszített identifikációs alak pótlására tett kísérlet. Hogy ez a folyamat Freudtól való elválással is kapcsolatban van, alátámasztja az események időbeli összefonódása, az elnökségről való lemondással kapcsolatos fantáziák szinguláris státusza, a fantáziák tematikája (mester alakjának kiemelt szerepe), s végül az elveszett tárgy internalizálására utaló vonások. Mindez amellett szól, hogy Freuddal és a pszichoanalitikus kollégákkal való kapcsolat megszakadása, ha nem is önmagában, de hozzájárult Jung életközépi krízisének kialakulásához.

---

Irodalom

Alexander, I. E. (1990): Personology. Method and Content in personality assessment and psychobiography. Duke University Press, Durham and London.

Casement, A. (2010): The Reception of Jung’s The Red Book: Liber Novus, First Published in 2009. Jung Journal: Culture & Psyche, Vol. 4, No. 1, 6-9.

Casement, A. (2010): Sonu Shamdasani interviewed by Ann Casament. Journal of Analitical Psychology, 55: 35-49.

Brome, V. (1978): Jung: Man and Myth. Atheneum, New York.

Drob, S. L. (2012): Jung, Kirsch, and Judaism: Mystical and Paradoxacal Transformation. Jung Journal: Culture & Psyche, Vol. 6, No. 1: 35-55.

Ellenberger, H. F. (1970): The Discovery of the Unconscious: The History and Evolution of Dynamic Psychiatry. Basic Books, N.Y.

Erős, F. (2007): „Veszélyes expedíciók”: Freud, Ferenczi, az okkultizmus és a telepátia. In Erős Ferenc: Trauma és történelem: szociálpszichológiai és pszichoanalitikus tanulmányok. Jószöveg Műhely, Budapest, 121-131.

Ferenczi, S. (1996): Klinikai napló 1932.  Akadémiai Kiadó, Budapest.

Ferenczi, S. (2000): Jung libidó-elméletének bírálata. In: (Erős, F. szerk.) Ferenczi Sándor. Új Mandátum, Budapest, 181-191.

Freud, S., C. G. Jung (1974): The Freud-Jung Letters: The Correspondence between Sigmund Freud and C. G. Jung. Edited by William McGuire. Princeton University Press, Princeton, N.Y.

Freud, S., Ferenczi, S. (2000-2005): Levelezés. (Szerk. Eva Brabant és Ernst Falzeder, Patrizia Giampieri-Deutsch közreműködésével, Haynal André tudományos irányításával. A magyar kiadást s. a.r.: Erős Ferenc és Kovács Anna). Thalassa Alapítvány-Pólya Kiadó, Budapest.

Fromm, E. (1996): Az emberi szív. Háttér Kiadó, Budapest.

Földényi F.L. (2010): Képek előtt állni. Kalligram, Pozsony.

Giegerich, W. (2010): Liber Novus, that is, The new Bible – A first analysis of C. G. Jung’s Red Book. Spring 83: 361-412.

Gyimesi, J. (2011): Pszichoanalízis és spiritizmus. Typotex, Budapest.

Harris, J. (2010): Living with The Red Book: Judith Harris Interviews Sonu Shamdasani. Jung Journal: Culture & Psyche, Vol. 4, No. 1: 161-175.

Haule, J. (1984): From somnambulism to the archetypes: the French roots of Jung’s split from Freud. Psychoanalytic Review.

Hayman, R. (1999): A Life of Jung. Bloomsbury, London.

Hogenson, G. B. (1983: Jung’s Struggle with Freud. University of Notre Dame Press, Notre Dame, Ind.

Homans, P.(1989): The Ability to Mourn: Disillusionment and the Social Origins of Psychoanalysis. University of Chicago Press,  Chicago, IL.

Jones, E. (1973): Sigmund Freud élete és munkássága. Európa, Budapest.

Jung,C.G. (1960): The Psychogenesis of Mental Disease.  London: Routledge and Kegan Paul

Jung,C.G.(1967 [1912]): Symbols of transformation. Routledge and Kegan Paul, London.

Jung,C.G. (1977a): The Symbolic Life.  London and Henley, Routledge and Kegan Paul

Jung,C.G. (1977b): C. G. Jung Speaking. ed. Wm. McGuire and R.F.C. Hull, Princeton University Press, Princeton, N.Y.

Jung, C.G. (1987 [1961]): Emlélek, álmok,gondolatok. Európa, Budapest.

Jung, C.G. (1991): Analitikus pszichológia. Göncöl Kiadó, Budapest.

Jung, C.G. (1992 [1951]): Válasz Jób könyvére. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Jung C.G. (1998): Notes of the Seminar Given in 1925 by C. G. Jung. Edited by William McGuire. Princeton, N.Y.: Princeton University Press.

Jung C.G. (2009).: The red book. Liber novus. Ed. Sonu Shamdasani. Trans. Mark Kyburz, John Peck, and Sonu Shamdasani. W. W. Norton & Company, N. Y.

Jung, C.G. (2010): Lélektani típusok. Scolar Kiadó, Budapest.

Jung, C.G., Neumann, E. (2015): Analytical Psychology in Exile-The Correspondence of C. G. Jung and Erich Neumann. Ed. Martin Liebscher, Trans. Heather McCartney. Princeton University Press, Princeton and Oxford

Kalsched, D.(1996): The Inner World of Trauma. Routledge, London and N.Y.

Kalsched, D. (2013): The trauma and the soul. Routledge, London and N.Y.

Kőváry Z.(2012): Kreativitás és személyiség. Oriold és Társai, Budapest.

Kőváry Z. (2014): Pszichobiográfia. Oriold és Társai, Budapest.

McLynn, F. (1996): Carl Gustav Jung. Bantam, London.

Paneth, G.(1985): A labirintus járataiban. Pszichiátria, kultúra, klinikum. Magvető Kiadó, Budapest. 

Roazen, P (1975): Freud and his Followers. Penguin, London; Knopf, N.Y.

Samuels, A (1985): Jung and the Post-Jungians. Routledge and Kegan Paul, London, Boston and Henley.

Samuels, A.(1993) The Political Psyche. Routledge, London and N.Y.

Satinover, J. (1985): At the Mercy of Another: Abandonment and Restituton in Psychotic Character. Chiron, 47-86.

Shamdasani, S. (1995): Memories, dreams, omissions. Spring: Journal of Archetype and Culture, 54: 115-137.

Shamdasani, S. (1998): From Geneva to Zürich: Jung and the French Switzerland. Journal of Analitical Psychology, 43:115-126.

Shamdasani, S. (2000): The „Magical Method that Works in Dark”. Psychology Clinique 9:5-15.

Shamdasani, S. (2005): Jung stripped bare by his biographers,even. Karnak, London, N.Y.

Stepansky, P. E. (1976): The Empiricist asRebel: Jung, Freud, and the Burdens of Discipleship. Journal of the History of the Behavior and Sciene, 12: 218-239.

Segal, R. A. (1992): The Gnostic Jung. Princeton University Press, Princeton, New Jersey

Serrano, M.(1966): C.G. Jung and Hermann Hesse. Schocken Books, New York

Stein, M. (1985): The Significance of Jung’s Father in His Destiny as a Therapist of Christianity. Quadrant 18, no. 1: 23-33.

Szummer Csaba (1987): Freud szimbólumfogalma: félbemaradt kísérlet egy új interpretációs elv bevezetésére a pszichoanalízisbe. Pszichológia (7) 4: 567-583.old.

Szummer, Cs.(1998): A fikcionalizmus kérdése a történetfilozófiában, a posztmodern antropológiában és a pszichoanalízisben. Századvég, 8, 69.

Szummer, Cs. (2013): Okkultista hatások a pszichoanalízisben – Jung, Ferenczi és Freud viszonyulása a „természetfelettihez”. Lélekelemzés, 2: 45-63

Szummer, Cs.(2014): Freud, avagy a modernitás mítosza. (Tanulmányok és esszék a pszichoanalitikus antropológiáról és beszédmódról). KGRE – L’Harmattan, Bp. Winnicott, D. W. (1964): Review of Memories, Dreams, Reflections, by C. G. Jung. International Journal of Psychoanalysis 45: 450- 55.

---

Narancsik Gabriella klinikai szakpszichológus, kiképző jungi analitikus pszichoterapauta, jelenleg az ELTE Pszichológiai Intézetében és magánrendelésben dolgozik.

A tanulmányt a szerző hozzájárulásával közüljük, nyomtatásban Kővári Zoltán (szerk.): Alkotás és élettörténet című tanulmánykötetében olvasható (2017, L’Harmattan, Budapest, 61-94.).